Az elmúlt hónapban Széll Tamás sikere alapján szinte minden valamirevaló média szükségét érezte, hogy a magyar gasztronómia látványos fejlődéséről számoljon be (leszámítva némely orgánum szokás szerint szánalmas első reakcióját a 150 fokos sütővel kapcsolatban). Bár vannak biztató jelek, és ez a nagyszerű siker tényleg előremutató, de egy kérdést itt sem szabad megkerülni. A gazdaság állapota miatt hiányzik a jó gasztronómia széles körű elterjedésének az igényesség mellett szintén szükséges és elengedhetetlen feltétele: az anyagi háttér. Emiatt pedig Széll példája továbbra is csak szigetszerűen képes kifejteni a hatását. Vagyis pénz nélkül ez sem megy.
Amikor közel hat évvel ezelőtt aláírtam a Molnár B. Tamásék bábáskodásával megszületett Kulináris Chartát, a világ még békésebb arcát mutatta. Még nem beszéltünk a Lehmann Brothersről, mindenki azt találgatta, hogy vajon melyik kerületben érdemes ingatlant vásárolni az olcsón felvett svájci frank-hitelből, és még valamekkora gazdasági növekedés is volt Magyarországon. Akkoriban tényleg úgy tűnt, hogy egy tiszta szándék, egy előremutató gondolat, egy professzionális megközelítés gyorsan és alapjaiban forgathatja majd fel a hazai gasztronómia állóvízét. Mert hiszen egy gazdagodó társadalom, felismerve a minőségi elmozdulás lehetőségét, egyre többet és jobbat fog igényelni, ha lehetőséget lát arra, hogy jó nyersanyagokból, kiváló minőségben elkészített ételeket fogyasszon, lökést adva ezzel egy teljes iparág átalakulásának és fenntartható növekedésének. Bár nehéz pontosan visszaemlékezni arra, hogy milyen elvárásokat fogalmaztam meg akkoriban, de ma úgy érzem, hogy sajnos nem jutottunk még mindig elég messzire, és nem biztos, hogy elértük a kritikus pontot.
[…] Bővebben!
