Nemrég olvastam róla, hogy Olaszországban 15 ezer euróért adtak el egy láthatatlan, anyagtalan szobrot az Art-Rite kortárs művészeti galériában. Salvatore Garau alkotása lényegében egy 150×150 cm-es térből áll, amelyre oda kell képzelnünk a szobor formáját, legyen bármilyen is az. A művész egy interjúban kiemelte, hogy szerinte azért különleges az installációja, mert „egyáltalán nincs ökológiai lábnyoma.” Ez a világsajtó által felkapott hír elgondolkodtatott: hogyan hat a fenntarthatóság a művészetre?
Június 5-én volt a környezetvédelem világnapja, ami rengeteg izgalmas megmozdulásra és párbeszédre ráirányította a figyelmünket. A közösségi médiában sok szó esett arról, hogy a fenntartható életvitel többé nem csak egy furcsa hobbi vagy az aktivisták kiváltsága, hanem mindannyiuk közös ügye. Épp ezért nem meglepő, hogy a kortárs művészeket is egyre inkább megihleti a közelgő klímakatasztrófa.
Az idén tavasszal megrendezett „Levegőt!” OFF-Biennale Budapest kortárs képzőművészeti fesztivál arra kereste a választ, hogy mit tehet a művészet, amikor tudományos tények helyett sokszor összeesküvés-elméletek és mítoszok hatják át a közbeszédet, mint a klímaváltozás esetében is. „Az OFF-Biennálén szereplő projektek nem csupán rámutatnak a problémákra, hanem a kritikán túlmenően hol utópisztikus, hol játékos, hol nagyon is kézzelfogható javaslatokkal élnek” – írják a rendezvénysorozat weboldalán.
Érdemes ellátogatni az OFF oldalára, ahol részletesen megismerhetjük a bemutatott alkotásokat. De én külön kiemelném a számomra leginkább érdekes Aerocene Explorer nevű felfújható, lebegő szobrot, amely fosszilis energiák nélkül, pusztán a Nap és a szél energiáját használva emelkedik a magasba. A művet a Massachusetts Institute of Technology (MIT) meteorológus kutatóival fejlesztette ki Tomas Saraceno. A Budapest felett lebegő alkotás arra ösztönöz minket, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mi történne, ha nem a természetet kihasználva, hanem annak erőivel együttműködve utaznánk.
A nemzetközi színtéren is találunk nagyon izgalmas példákat a művészet és a klímavédelem találkozására. Ludovico Einaudi zongoraművész például egy úszó jégtáblán adott elő a Jeges-tengeren sodródva a Greenpeace „Save the Arctic” kampányának részeként. A háttérben jól látható és hallható, ahogy nagy jégdarabok omlanak le a jégfalból, amelyre Einaudi is felfigyel a játék közben, amit természetesen a kamerák is rögzítettek. De megemlíthetjük Olafur Eliasson dán-izlandi művész Ice Watch című művét is: a 2015-ös klímakonferencia (COP21) alkalmából 12 darab, grönlandi fjordokból származó jégtömböt helyezett el Párizsban a Pantheon téren. A konferencia 12 napja alatt az óralapformában elhelyezett tucatnyi tömb mind elolvadt. A művész ezzel hívta fel a figyelmet a klímaváltozás hatásaira a konferencián résztvevő szakértők és tudósok számára.
A fenti kezdeményezések jól példázzák, hogy napjainkban a művészetek egyre inkább kikívánkoznak a múzeumok intézményesített keretei közül, és a mindennapi életben kívánnak hatást elérni. Az OFF-Biennále missziója például az, hogy a „kortárs képzőművészetet ne valami nehezen értelmezhető, a valóságtól elrugaszkodott és szűk társadalmi réteget foglalkoztató területként” láttassák, hanem hogy megmutassák, miként segít a kortárs művészeti eszköztár a közös ügyeinkről való gondolkodásban.
Az alkotói szabadság kreatív kutatási és problémamegoldási kísérletekre ad lehetőséget. A műalkotások befogadóiként pedig nekünk is lehetőségünk van rá, hogy új perspektívából nézzünk rá a dolgokra, és feltegyünk bizonyos kérdéseket, melyeket máshol nem tudnánk vagy nem mernénk.
